A veszettség az emberiség egyik legrégebb óta ismert, félelmetes, emberekben és állatokban előforduló, a viselkedés megváltozásával, bénulásokkal járó és következetesen elhullással/halállal végződő betegsége. A fejlett országokban a veszettségesetek száma szórványossá vált, de a világban, különösen Afrika és Ázsia nagy területein ma is jelentős számban előfordul. Hála több állatorvos-generáció munkájának, a veszettség hazánkban ritka, sőt néhány éven keresztül egyáltalán nem is fordult elő. Részben az utóbbi években szórványosan megjelent esetek, részben pedig az egzotikus területekre történő egyre gyakoribb utazások miatt érdemes áttekinteni a veszettség néhány aktuális vonatkozását.
A veszettség különböző járványtani formákban fordul elő. Az urbánus (városi) veszettséget a kutyák, illetve a macskák, a szilvatikus (erdei) veszettséget különféle vadon élő állatok, így Európában elsősorban a rókák tartják fenn, ám nő az aranysakál szerepe is. A betegség harmadik járványtani formája a denevérveszettség, ahol különböző denevérfajok között terjed a fertőzés, de átadhatják az embernek és egyéb fajoknak is. A veszettség jó példa arra, hogy a fertőző betegségeket egyre inkább az „Egy egészség” elv jegyében az ember, az állatok és a környezet egységében kell tekintenünk. Mivel a veszettség valamennyi járványtani formáját állatok tartják fenn, és az ember is az állatoktól fertőződik, a veszettség megelőzése és az ellene folyó védekezés kiemelten fontos állatorvosi feladat.
A veszettség kórokozói a Lyssavirus nemzetségbe tartozó, negatív irányultságú, burkos, gyenge ellenálló képességű, szimplaszálú RNS-vírusok, amelyek a környezetben gyorsan elveszítik a fertőzőképességüket. A legfontosabb közülük az új vírusnomenklatúra szerint Lyssavirus rabies-nek (korábban 1-es szerotípus) nevezett vírusfaj, míg az európai denevérekben a Lyssavirus hamburg (volt európai denevér lyssavírus 1, EBL-1) és a Lyssavirus helsinki (volt európai denevér lyssavírus 2, EBL-2) okozza a megbetegedést. A vírus nagy tömegben ürül a nyállal és a fertőzött nyállal való érintkezés (harapás, karmolás, sebzés) jelenti a leggyakoribb módot, bár különleges fertőzési módok is előfordulnak, így történt már fertőződés belégzéssel, kötőhártyán keresztül, a fertőzött állat szöveteivel való érintkezés és fertőzött szervek transzplantációja útján is.
A betegség gyógyíthatatlan, a tünetek megjelenése a biztos halált jelenti, mindössze néhány különleges eset volt, ahol az ember túlélte a betegséget. Ha azonban ember vagy növényevő állat veszett vagy veszettségre gyanús állattal érintkezett, és fennáll a veszettségvírussal történt fertőződés esélye, a betegség különleges kórfejlődése módot ad posztinfekciós/posztexpozíciós védőoltás alkalmazására, amikor az érintett egy oltási sorozatot kap, amely képes megelőzni a veszettség kialakulását.
A súlyos következmények miatt különösen fontos a megelőzés. A megelőzés magában foglalja a fertőződés megelőzését, így kerülni kell az ismeretlen hátterű állatokkal, főként húsevőkkel, denevérekkel történő közvetlen érintkezést, különösen, ha a veszettségre gyanút keltő tüneteket mutatnak, a velük való munka során megfelelő védőeszközöket (gumikesztyű, védőkesztyű) kell alkalmazni. A veszettség megelőzésében kiemelkedő jelentősége van a vakcináknak. Pasteur a fix vírussal végzett korszakos jelentőségű vakcinázást, Hőgyes ezt a vakcinát fejlesztette tovább a hígításos módszerrel, majd széles körben alkalmaztak juhagyvelő-vakcinákat, különböző módon tisztított, agyvelőben termelt, valamint csirke- és kacsaembrióban elszaporított vakcinatörzseket. Az 1960-as évektől jelentek meg a szövettenyészetekben szaporított törzseket tartalmazó vakcinák. Ez utóbbiak közé tartoznak a ma forgalomban lévő vakcinák is. Emberek és háziállatok oltására inaktivált, a vadon élő állatok immunizálására attenuált vírustörzseket tartalmazó oltóanyagok vannak forgalomban Európában.
A fertőződés kockázatának csökkentése érdekében számos ország a betegségtől való mentesítésre, illetve a mentesség megtartására törekszik. Hazánk állategészségügyének kiemelkedő eredménye volt, amikor a szigorú igazgatási intézkedésekkel, a kutyák kötelező nyilvántartásba vételével, a kóbor kutyák és macskák befogásával vagy kilövésével, és a kutyák évenkénti kötelező vakcinázásnak bevezetésével az 1930-as évek végére Közép-Európában először Magyarországon sikerült felszámolni a veszettség addig jellemző, urbánus formáját, miközben a betegség a szomszédos államokban jelen volt. A II. világháború alatt ugyan megszakadt a folyamatos vakcinázás, de a háború után sikerült rövidesen visszaállítani az ország mentességét. 1954-ben azonban megjelent az Európában észak-keletről dél-nyugati irányba terjedő, az elsősorban a vörösróka által terjesztett szilvatikus veszettség, és 1970-re az egész ország fertőzötté vált. Az éves esetszám egyes esztendőkben meghaladta 1.300-at. A veszettség megelőzésében új korszakot jelentett, amikor a kedvező nyugat-európai tapasztalatok után 1992-től hazánkban is megkezdődött a szilvatikus veszettség Európában való fenntartásáért felelős rókák csalétekbe rejtett élővírustörzzsel történő orális vakcinázása. Az immunizálás a nyugati határtól kiindulva területi alapon történt, majd 2004-ben kiterjedt az egész ország területére, miközben folyt a kutyák veszettség elleni kötelező éves vakcinázása is. A sikeres rókavakcinázásnak, a rendszeres ebvakcinázásnak, valamint az igazgatási szabályok szigorú követésének köszönhetően folyamatosan csökkent az évente előforduló veszettségesetek száma. A kedvező járványtani helyzet lehetővé tette, hogy a rókák immunizálását azon szomszédos országok határsávjára korlátozzák, ahol nem folyt hasonló orális vakcinázás és a betegség jelen volt. Bár behurcolt esetek miatt 2013-2014-ben előfordult egy területre korlátozódó esethalmozódás, de ezt a gócot sikerült felszámolni. A következetes állategészségügyi munkának köszönhetően 2018 és 2021 között nem állapítottak meg hazánkban veszettséget, így az Európai Unió 2021-ben elismerte Magyarország veszettségtől való mentességét.
A macskák vakcinázását ugyan nem írja elő jogszabály, a kijáró macskákat, különösen ahol előfordulhat veszettség, célszerű lenne a kutyákhoz hasonlóan évente vakcinázni veszettség ellen (® Shutterstock)
A négy veszettségmentes év után azonban 2022-ben négy, 2023-ban 16, 2024-ben 18, 2025-ben két, 2026-ban pedig egy esetet állapítottak meg, valamennyit Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az ukrán és a román határ közelében. Mindkét szomszédos országban nagy számban fordul elő a veszettség, így feltételezhető, hogy a fertőzés a szomszéd országokból átkóborló állatokra vezethető vissza. Ezért az Európai Unió csak Szabolcs-Szatmár-Bereg megye veszettségmentességét vonta vissza, az ország egyéb területét továbbra is mentesnek ismerte el. Az állategészségügyi hatóság az orális rókavakcinázás fokozásával igyekszik a betegség előfordulását az érintett területen visszaszorítani.
A veszettség az egyik legfontosabb zoonózis. Hazánkban 1994. óta emberi megbetegedés nem fordult elő, de az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének adatai szerint ma is évente kb. 59.000 haláleset vezethető vissza veszettségre, azaz kilenc percenként valaki meghal veszettség miatt a világban. Az esetek főként Afrikában és Ázsiában fordulnak elő, és az áldozatok 40%-a gyermek. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) és Mezőgazdasági Szervezete (FAO), az Állategészségügyi Világszervezet (WOAH, korábban OIE) és a Global Alliance for Rabies Control alapítvány 2015-ben összefogott azzal a céllal, hogy 2030-ra teljes mértékben megelőzze az urbánus veszettség miatt bekövetkező emberi megbetegedéseket. A fertőzési kockázatnak kitett embereknek (fertőzött területen dolgozó állatorvos, vadász, zoológus, túrázó stb.) célszerű megelőzési célból felvenniük a négy vakcinából álló oltási sorozatot, míg a fertőzés alapos gyanúja esetén négy vagy öt oltásból álló posztexpozíciós vakcinázást rendel el az orvos.
A veszettség hazai járványhelyzete kedvező, ennek fenntartása elsőrendű állatorvosi feladat, ahol az állategészségügy különböző területén dolgozó valamennyi állatorvosnak feladata van. Legfontosabb, hogy a közvéleményt folyamatosan tájékoztassuk a veszettségről, a védekezés fontosságáról, mert a csökkenő esetszám vagy a betegségtől való teljes mentesség az odafigyelés csökkenéséhez vezethet. Az állategészségügyi hatóságnak továbbra is el kell látnia a veszettséggel kapcsolatos járványvédelmi feladatait, beleértve a diagnosztikai, az igazgatási munkát és a rókák vakcinázási programjának szervezését. A gyakorló állatorvosoknak tudatosítaniuk kell a kutyatulajdonosokban a veszettség elleni évenkénti vakcinázások fontosságát, és immunizálniuk kell a kutyákat. Fontos, hogy a kutyák a minél hatékonyabb immunizálás érdekében először monovalens veszettség elleni vakcinát kapjanak 3 hónapos korukban, utána 6 hónapon belül kapják meg a második monovalens vakcinát, majd az éves emlékeztető oltásokra a kombinált oltóanyagok is alkalmasak. Bár egyes vakcinagyártók egy éven túli védettséget igazolnak, annak érdekében, hogy nyilvántartási hibákból ne maradjon el egy kutyának sem a rendszeres vakcinázása, és minél magasabb szintű legyen az állatok védettsége, indokolt az éves oltási rend fenntartása.
A macskák vakcinázását ugyan nem írja elő jogszabály, a kijáró macskákat, különösen olyan területeken, ahol előfordult vagy előfordulhat veszettség, célszerű lenne a kutyákhoz hasonlóan évente vakcinázni veszettség ellen, hiszen a macska is fertőződhet veszett állattól, és a veszettség miatt agresszívvé váló macska kiszámíthatatlanabb módon támad, mint egy kutya. Jellemzően azonban, az elsősorban veszélyeztetett, létszámukban is jelentősebb populációt képviselő, falusi, „kijáró” macskák kevésbé állnak állatorvosi kontroll alatt, mint a kutyák. Különösen érvényes ez azóta, amióta a kutyák mikrochip beültetése kötelező.
A veszettség a kedvező hazai járványtani helyzet ellenére kiemelten fontos betegség, amelynek a megelőzésében az állatorvosnak továbbra is meghatározó szerepe van.